The dark secrets

 

   Bevezető

  A nevem Abe Hiro. De ki tudja, lehet, hogy holnap már Olivia Halter néven fogok élni, valahol innen messze. Ezt senki nem tudhatja.  Már rengetegszer kezdtem új életet, a titkaim miatt. Titkok, amiket az emberek sohasem tudhatnak meg. Én sajnos nem vallhatom magam közéjük valónak, mert nem vagyok az. Átkozott vagyok, egy angyal és egy démon gyermeke.  Ez azoknak a dolgoknak az egyike, amikről egy ember nem tudhat. Háromszáz éve élek köztük, de az ő fajtájukból még senki nem jött rá. Háromszáz év hosszú idő, és még senki sem tud rólam, hogy mi vagyok, hogy ki vagyok… hogy én őrzöm a világ legsötétebb titkainak legtöbbjét. Tán azért mert senki nem gondol arra, hogy egy csupán tizenhat éves lánynál vannak. Igen, csak tizenhatnak látszom és lélekben annyi is vagyok. Nem öregszem egy hamar, talán száz éve vagyok ennyi…

    

1

Sokan irigyelnek, mert sokáig élek. Pedig ezen nincs mit, lehet, jónak látszik, de nem az. Azért, mert nem öregszem könnyen, sokszor tovább kell állnom. Ez mindig nehéz, hátra hagyni a sok emléket, amit ott szereztem, azokat az embereket, akiket ismertem… Egy egész életet. Mintha egy hosszú idő alatt felépített kastélyt, amit kényem-kedvem szerint rendeztem be, elhagyni, fogni pár holmim és elsétálni, csak úgy búcsú nélkül. Ilyenkor nem szabad hátranézni, csak az előtted álló utat. Körülbelül háromévente teszem ezt meg, mindig fáj.

    Ezért döntöttem úgy, hogy fogom minden cuccom és eljövök az emberek közeléből és inkább Overitsbe költözöm. Itt nyugodt életet élhetek világos démonnak mondva magam. A lakosok itt nem emberek, hanem világos démonok, félvérek, vérfarkasok, averok azaz emberek és állatok gyermekei, alakváltók, varázslók és rengeteg természet  feletti és alatti lény.  Démonokat és átkozottakat nem látnak szívesen. Szerintem ezt mindenki megérti. 

     Sajnos az átkozottakat nem véletlenül hívják így.  Régen a születésünk törvényellenes volt, de ezt sokan semmibe vették. Ezért rengeteg gyereket égettek el, de még így is maradtunk páran.  Akkor átkozták el a fajtámat. Az átok megtörhetetlen, a világ legerősebb varázslómesterei kántálták.

 

 

   Kitárom a karom és szó szerint rázuhanok az ágyra. A napom nem volt olyan fárasztó, de mégis úgy érzem a kimerültség darabokra szaggatja a testem.  Csak arra vágyom, hogy az arcom a párnámba fúrhassam és aludjak. Esetleg csak tétlenül feküdjek és várjam az édes álmot.

   De, az álmok ma nagy ívben elkerülnek. Mintha, már több órája feküdnék itt tétlenül. Utálom ezt az érzést, mikor már lehunynám a szemem, hogy elmerüljek az álmok habjaiban, de a szemhéjam újra felpattan. 

   Nálam a bárány számolós módszer soha nem jött be, ezért inkább ezzel nem is próbálkozom.  A történet kitalálós annál inkább. Amikor hat éves voltam, kitaláltam, hogyha írok magamnak egy kis mesét, akkor az álmodozás közben elalszom. Ez így elég érdekesnek tűnhet, de a lényeg az, hogy hatásos.

  Végül valahogy sikerül álomba vergődnöm.

 

2

Reggel Cihiro ébreszt. A macska belekapaszkodik az ágyneműmbe, és megpróbálja felhúzni magát. Csakhogy a takaró a súlya alatt elkezd csúszni és magával rántja őt is. Az állat, hangos nyávogásba kezd az ágy lábánál, hogy vegyem fel magam mellé. Kiemelem a kis szőrgombócot a pokróchegyből és magam mellé helyezem. Erre Cihiro kényesen mosakodni kezd, sokszor úgy érzem, a macskámnak emberi természete van.

    Nem szeretek nagyon kötődni, se állathoz, se emberhez. Az életem többször olyan hosszú, mint az övék. Szörnyű dolog elveszteni valakit, akit szeretsz. Ezért nincs háziállatom. Cihiro nem kis kedvenc, hanem egy mitikus lény. Macskának látszik, mert nyolcvan százalékig az is, a maradék húsz százalék pedig, varázslat. Cihiro, akár ezer évet is elél.

    Kikászálódom az ágyból és megindulok a fürdő felé. Útközben sikerül jól hasra esnem, egy könyvkupacban. A könyvek szanaszét borulnak, így szedegethetem össze őket. Az egyik könyv borítója nem tűnik ismerősnek, a gerincén aranyos betűkkel ez áll: Démonok földjén.

• Meg is van, hogy mivel töltöm, a délutánt- mondom, és az ágyra hajítom a könyvet.

 

A délutánt szerencsére, sikerül úgy töltenem, ahogy terveztem. A kerti függőágyban heverészve olvasom a könyvem utolsó sorait. Egész jó volt, ezért megért egy délutánt. Szeretem, az ehhez hasonló történeteket. Démonok, angyalok, szerelem, halál.

   Miután kiolvastam elindulok, hogy visszavigyem a könyvtáramba. Hát igen, ha az embernek kastélya van, bizonyosan van egy hatalmas könyvtár, mint nekem.  Végigmegyek a sok folyósón, a pincébe vezető lépcsősorokon. Végül egy hatalmas tölgyfaajtóhoz érkezem, előveszek a zsebemből egy nagy ólom kulcsot. Óvatosan megforgatom a zárban, egy hangos kattanással kitárul az ajtó. Belépek.

   A könyvtáram nem olyan, mint az embereké. A kör alakú helyiség falatit könyvespolcok borítják. Körülbelül száz méter magasságig, ezért helyenként lépcsők vannak, amik folyosókhoz vezetnek, amik körbe futnak a falakon. Lenn a könyvekkel megrakott polcok, mintha falakat alkotnának, mögöttük eldugott íróasztalok vannak.

   Azért van ennyi könyvem, mert háromszáz évem volt olvasni, bármilyen hihetetlen az itt található könyvek közül mindet elolvastam.

Én írtam, remélem tetszik. Próbáltam minél jobban kidolgozni, és igyekeztem, hogy hasonítson egy animére. A barátaimnak tetszett, remlem nektek is. (: